II. évad - 4. fejezet: Darren hazugsága

Sziasztok. :)
Úgy érzem már szinte felesleges bocsánatot kérnem, hogy mindig megvárattatlak titeket az új résszel! Természetesen most is sajnálom!
A részhez csak annyit, hogy most is elég szomorkásra sikerült. Van hozzá zene is lejjebb, hogy valamivel átérezhetőbb legyen.
Várom a kommenteket, feliratkozókat és az újabb jelentkezőket a blog Facebook csoporjába, aminek a linkjét szintén lejjebb megtaláljátok.
Jó olvasást kívánok! :)
FB-csoport: ~When love is strong~
ZENE
-------------------------------------------------------------------------------------
A lift gyorsan leért a tizenkettedik emeletről. Alig vártam, hogy elhagyjam ezt a helyet.
Kinyílt a lift ajtaja, én meg kiléptem onnan. Abban a pillanatban nekiütköztem valakinek.
- Ajjh... Bocs. - mondtam lehajtott fejjel, majd már mentem is volna tovább, de egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Alexa? - hangja kedvesen csengett.
- Darren. - fordultam felé.
Felnéztem a szemébe teljesen elfelejtve, hogy sírtam és ezt megláthatja.
- Miért sírsz? Mi történt? - kérdezte komolyan.
- Ne-nem sírok... - törölgettem az arcomat.
- És mi történt a kezeddel? - kérdezte, amikor megpillantotta a vértől átázott pólóm ujját.
- Semmi! - vágtam rá azonnal idegesen.
- Ez neked semmi? - kapta el a kezem. Feltűrte a póló ujját.
- Jesszusom! Miért tetted ezt? És mióta tart? - szemei elkerekedtek. Törődés csillogott bennük.
- Jajj, ne gyere te is ezzel! - rántottam ki karomat nagy erős kezei közül.
Niall is ezt kérdezte. Tisztán emlékszem szavaira, hiszen pár percre történt. 'Miért csinálod ezt?! És egyáltalán mióta?' - emlékeztem vissza rá.
- Mi az, hogy én is? - tett fel egy újabb kérdést.
Csak megvontam a vállam. Nem volt kedvem a magyarázkodáshoz.
- Alexa! Most azonnal mondd el, hogy mi folyik itt! - szólt dühösen.
- Hagyj már te is! - fordítottam neki hátat, majd elindultam az kijárat felé.
- Na, jó most azonnal beviszlek a kórházba, hogy ellássák a sérüléseidet! - kapott fel hirtelen.
- Azonnal tegyél le! - sikítottam.
Természetesen nem hallgatott rám. Nagy lépésekkel haladt a parkoló felé, ahol a fekete Toyota-ja állt.
Be ültetett az anyós ülésre, majd megkerülte a járgányt és leült mellém a kormányhoz.
- Kapcsold be magad! - szólt halkan.
- Nem! - fontam össze magam előtt karjaimat.
- Akkor majd én. - hajolt elém, aztán átvezette rajtam a biztonsági övet és bekapcsolta.
- Szívesen... - nézett a szemembe. Tekintete játékos volt. Viccesnek tartotta ezt az egészet.
Kiállt a parkolóból, majd útnak indultunk.
- Most pedig szépen elmesélhetnéd, hogy mi vezetett téged ahhoz, hogy felvagdosd az ereidet! - tanácsolta, bár picit parancsnak hangzott.
- Nincs kedvem erről beszélni! - bámultam magam elé idegesen.
- Jól van. Nem kötelező. - vonta meg a vállát.
Oldalról figyeltem őt. Ajkain egy apró mosoly játszott.
- Niall hűtlen volt hozzám... - szólaltam meg pár perc múltán.
- Tessék? - pillantott rám pár másodpercre.
- Megcsalt... - hajtottam le a fejem.
- Sajnálom! - mondta komolyan.
- Emiatt vagdostam fel az ereimet... - folytattam.
- Meg is ölhetted volna magad! - korholt.
- Tudom... - töröltem meg a szemem, ami megint könnyes lett.
- Nem szabad ilyet tenned! Ne már, hogy Niall miatt menjen tönkre az életed! Fiatal lány vagy! Még előtted a jövő! - magyarázott.
- Így senkinek sem fogok kelleni! - utaltam az állapotomra, amiről Darren nem tud.
- Hogy érted ezt? - figyelt rám, ugyanis épp pirosra váltott a jelzőlámpa.
- Mindegy... Nem fontos! - ráztam meg a fejem.
- De igenis az! - nézett a szemeimbe zavartan.
- Nem! Darren! Kérlek! - jeleztem, hogy nem szeretnék erről beszélni.
- Rendben. Bocs. - fordult előre az út felé.
Bekanyarodtunk a kórház parkolójába. Leparkoltunk, aztán kiszálltunk az autóból.
- Öhm... Az én kocsim ott maradt a lakótelepen... - jutott eszembe, hogy az én csodajárgányomról teljesen megfeledkeztem.
- Van kocsid? - mosolyodott el és döbbent le egyben.
- Van bizony. - feleltem büszkén.
- Ejjha. - mosolygott tovább.
Én is elmosolyodtam egy picit, bármennyire is rosszul éreztem magam emiatt az egész miatt.
Miután beértünk a kórház épületébe, elkanyarodtunk a sürgősségi felé. Nem várt kint senki sem, ezért hamar bejutottunk. Darren is bejött velem.
Az orvos megnézte a sérüléseimet, majd a nővér fertőtlenítette és bekötötte a kezemet. Kérdezősködtek, hogy ezt miért tettem, de nem beszéltem nekik róla, hiszen semmi közük hozzá.
Még vettek tőlem vért és megmérték a vérnyomásomat is a biztonság kedvéért. Meg kellett várnunk a vérvétel eredményét, ezért átküldtek minket egy üres szobába, hogy én letudjak dőlni.
Alig 10 perc múltán az orvos kihívta Darrent. A srác döbbenten jött vissza pár perc múltán.
                                                                   ZENE
- Mintha éreztem volna, hogy be kell hozzalak. - mondta aggódóan, miközben helyet foglalt mellettem egy széken.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert várandós vagy Alexa!
- Ja, azt tudtam. Most szerettem volna elmondani Niallnek, de mostmár nem tudja meg... - vontam meg a vállam, mintha mindegy lenne.
- Ezzel árthattál volna a babának és magadnak is! - mondta keserűen.
- És? - lettem újra ideges.
Miért kell mindenkinek ezzel törődnie?! Ugyanaz az ember maradtam, aki voltam, csak még ott van a hasamban egy növekvő kisbaba.
Gondolataimra könnyesek lettek a szemeim, majd az egyik könnycsepp végig is gördült az arcomon.
- Ne sírj! - ölelt át kedvesen.
- De van rá okom! - mondtam halkan.
- Hölgyem, Uram! - lépett be az ajtón az orvos.
Darrennel mindketten felé fordultunk.
- Ugyebár Miss Szeiler várandós... Maga az apa? - kérdezte Darrentől, miközben lassan végigmérte.
A srác felém fordult. Apró kezemet az övéibe fogta, majd az orvos felé fordulva bólintott egyet.
Na, várjunk csak! Miért hazudik az orvosnak?!
- Miért fontos ez? - kérdeztem halkan bizonytalanul.
- Csak egy kérdés volt... Viszont most hazamehet. - szólt kissé hivatalosan.
- Rendben. Köszönöm. - biccentettem.
Darrennel lassan kisétáltunk a kórházból, majd a parkolóban beültünk az autójába.
- Miért csináltad? - tértem rá a kérdésre, ami nagyon foglalkoztatott.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Azt mondtad az orvosnak, hogy te vagy a baba apja... - emlékeztettem.
- Jegyzőkönyvezték volna, hogy nem az igazi apával vagy ott. Ebből problémátok lett volna Niallel. - magyarázta meg. - Amúgy miért nem védekeztetek? - tett fel egy kérdést.
- Halloween buli után be voltunk kicsit csiccsentve... Nem voltunk észnél ... És akkor történt... - feleltem felelevenítve az akkor történteket.
- Értem. - mosolygott.
Az út további részében mindketten csendben figyeltük az utat. Amikor megérkeztünk a lakótelepre, ahol Darren és Niall lakik, leparkoltunk a parkolóban, aztán kiszálltunk. Niall kocsija nem állt ott. Az enyém viszont igen.
Megköszöntem Darrennek a mai dolgokat, majd egy öleléssel búcsúztunk. Utolsó mondata ez volt: 'Aztán vigyázz magadra!'.
Odasétáltam a bordó Range Rover-emhez, aztán beszálltam és elindultam haza, ahol per pillanat Réka és én lakunk. Az ott lévő parkolóban Niall és Josh kocsija is ott volt, ezért inkább meggondoltam magam és elfurikáztam egy csendes, eldugott helyre. Kiszálltam az autómból, aztán lesétáltam a tisztáshoz. A csizmám sarka beleolvadt a puha homokba. Összefontam magam előtt két karomat. Szomorúan bámultam magam elé a messzeségbe. Gondolataim össze-vissza cikáztam az agyamban. Már szinte kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe, pedig alig másfél órája történhetett az egész. Miért tette ezt velem Niall? Nem vagyok neki elég jó? Az aggódást látva a szemében nem éreztem dühöt. Inkább csalódott voltam. Legalább ismerte volna be, miután megtette!
Ráadásul nem elég ez, még itt van a várandósságom is. Egyáltalán nem tudom, hogy mit tegyek! Hiszen ez apró baba az enyém és a szőke ír srácé! Ők az én mindeneim! Mert bár haragszom Niallre és nem szeretném őt látni, attól még az érzéseim nem múltak el! Örökké szeretni fogom! Ez egyértelmű!
Apa utálkozásai mellett is kitartott mellettem. Joshnak köszönhetően tavaly szeptemberben még fel is keresett, hogy elhívjon magukkal Amerikába.
Könnyeim egyre inkább gyűltek, majd eszembe jutott valami. Fogtam magam és beszálltam a kocsimba, aztán útnak indultam...