Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel. Igazából még most sem volt sok kedvem írni, de már nem húzhattam tovább..!
Remélem tetszeni fog nektek! Várom a komikat és az új feliratkozókat! Jó olvasást! :)
FB-csoport: ~ When love is strong ~
FB-oldal: When love is strong
Másik blog: We need to be together
----------------------------------------------------------------------------------------
Reggel fél hatkor a telefonomon beállított ébresztőóra hangjára riadtam fel. Az LB-mel szokatlanul korán keltünk fel, mert ma még suli előtt szeretnénk lebonyolítani az orvosom meglátogatását.
Egyáltalán nem volt étvágyam, ezért nem is reggeliztem. Reszkető kezekkel végeztem el reggeli teendőimet. Féltem, de nagyon, hogy hogyan fog eltelni ez a nap, hogy vajon mit mond az orvos.
Kiléptem a szobám ajtaján, így belépve a nappaliba, ami össze van kötve a konyhával. Réka épp zabpelyhet falatozott.
- Jó reggelt. - köszöntött kedvesen.
- Nem a legjobb, de neked is. - 'köszöntem' vissza.
- Jajj, már! Nyugi! Nem lesz semmi gond!!! - tette félre reggelijét, aztán felém lépkedett. Kedvesen átkarolta a vállamat.
- De igen az lesz! Tudom! Érzem! - mondtam kétségbeesetten.
- Ne legyél már ilyen negatív és pesszimista! - korholt.
Visszasétált a pulthoz, én meg levágtam magam a kanapéra.
Még Réka is elvégezte teendőit, aztán kiléptünk a lakásból és elindultunk. Megint ő vezetett.
Viszonylag hamar odaértünk a kórházhoz. Az LB-m leparkolta az autót, aztán bementünk az épületbe, majd fel az elsőre.
A váróterem üres volt, de az orvosiból mocorgás hallatszott, így gondoltunk, hogy nem jöttünk korán.
- Jó reggelt. - nyílt ki az ajtó.
- Jó reggelt. - köszöntünk vissza.
- Tessék jöjjön be. - tárta kijebb mosolyogva az ajtót a nővér.
Felálltam a székről, majd bevonultam az orvosiba.
Köszöntem az orvosnak, aki viszonozta gesztusomat.
- Tehát... Két dolog lehetséges az Ön esetében. - kezdte. - Az egyik nagyon nem jó, a másik viszonylag az. Mielőtt elmondom szeretném még egyszer megnézni az ultrahangját, ezért legyen szíves felfeküdni az ágyra. - állt fel az asztalától, majd az ágy felé mutatott. Én is felálltam, aztán odalépkedtem és lefeküdtem.
Miután elkészült a vizsgálat, az orvos az ultrahang képpel a kezében ült vissz az íróasztalához. Én előtte álltam.
- Szerencséje van... A jobbik esetet "kapta"... - bámulta a papírt. Picit megkönnyebültem.
- Van barátja, igaz? - kérdezte.
- Igen, van. - feleltem.
- Akkor gondolom, majd Ön átadja neki a jó hírt, miszerint apa lesz. - mosolygott.
- Tessék?! - zuhantam bele a mögöttem lévő székbe.
- Maga várandós... - nézett rám komolyan.
- Nem... Nem... Ez nem lehet igaz! - fogtam a fejem. Szemeimbe egyre több könny gyűlt.
Én még nem vagyok kész erre! 17 és fél éves vagyok! Nem lehetek ilyen fiatalon anya!!!
- És mennyi hetes vagy hónapos vagyok?! - kérdeztem halkan.
- Másfél hónapos... - kaptam meg a választ.
- Ha gondolja maradjon még otthon ma... - tért át egy másabb témára. - És írok fel Önnek nyugtatót. - mondta, aztán már el is kezdett firkálni egy cetlire. A kezembe nyomta az igazolást, az ultrahangot és a receptet is, majd kitessékelt a teremből.
Amíg bent voltam eléggé megtelt a váróterem.
Zene
Idegesen léptem Rékához.
- Na, mit mondott? Mi van veled?! - pattant fel a székről.
- Most hagyj! - kaptam fel a kabátom és már el is indultam a lépcsők felé.
- Hé, várj már! - rohant utánam.
Lesiettem a lépcsőkön, aztán ki a kórházból. Nagy, sűrű léptekkel közeledtem a parkolóban lévő bordó Range Roverömhöz.
- Lexa! - kapta el a karom Réka, amikor mellém ért. - Elmondhatnád, hogy mi van ahelyett, hogy ezt csinálod! Szóval?! Nagy a gond?! - nézett a szemembe dühösen.
- Én..... én.... magam sem hiszem el...! - dadogtam. - Réka... Én.... én....
- Te?!
- Terhes vagyok. - sírtam el magam még jobban.
- Tessék?! - döbbent le. - Mondd azt, hogy csak viccelsz!
- Nem... Sajnos, nem! Bár lehetne rosszabb is... - hajtottam le a fejem.
- Ezt nem hiszem el! - rázta a fejét. - Ez nem lehet igaz! De, hogy és mikor?! Basszus! Azt mondtad, hogy nem lesz gond!
- Az orvos azt mondta másfél hónapos vagyok, vagyis.... Uramisten! - emlékeztem vissza a Halloween partyra. Mindenki ivott... Niall elég sokat, és én sem voltam teljesen tiszta pia téren.
- Mi az?! - riadtan figyelt engem.
- A Halloween buli... - mondtam halkan.
- Akkor is megtörtént?!
- Igen...
- Basszus! - káromkodta el magát már másodszorra.
Nem szóltam semmit, csak fogtam magam és beültem a kormány elé. Úgy gondoltam Réka most nem lenne képes normális vezetni. Túl ideges. Idegesebb nálam, pedig én vagyok bajban.
Ő is beszállt mellém az anyósülésre. Csodáltam, hogy nem szólta meg, hogy én ülök a volán mögött.
- Elmondod Niallnek? - kérdezte halkan, amikor beindítottam a motort.
- Valamikor biztosan. - feleltem.
- Nem titkolhatod sokáig! - figyelmeztetett.
- Tudom... Csak még át kell gondolnom, és meg kell próbálnom elfogadni és feldolgozni... - mondtam komolyan.
- Megfordult már a fejedben, hogy elveteted? - tett fel egy újabb kérdést.
- Őszintén eddig még nem, bár még csak pár perce tudtam meg. - válaszoltam.
- És, most, hogy így említettem? - folytatta a kíváncsiskodást.
- Nem tudom... Ő a mi babánk... Niallé és az enyém. A mi vérünk. - gondolkodtam hangosan.
- Hát, bármi is lesz, vagy bárhogy is döntesz én melletted állok és segíteni foglak mindenben! - tette rá kezét az enyémre. Mosolyogva néztem rá, de aztán vissza is fordultam hiszen én vezetem most az autót és az utat kell figyelnem.
- Kiteszlek a sulinál... Én még ma is otthon maradok. - szólaltam meg pár perc után.
- Rendben. Átküldjem Josht, hogy ne legyél egyedül? - kérdezte.
- Nem fontos... Ha meg még addig változik az akaratom, akkor majd én szólok neki.
Megálltam az iskola előtt. Az LB-mel egymásra néztünk. Mindketten elmosolyodtunk. Még így is megértettük egymást. Egyszerre indultunk meg a másik felé. Átöleltük egymást. Megint könnyesek lettek a szemeim.
- Köszönöm. - suttogtam, miközben utat adtam egy könnynek, ami végig gördült az arcomon.
- Mit is?! - tolt el magától, aztán a szemembe nézett.
- Hogy megérted és nem szidsz le meg ilyenek...
- Azt megteszik helyettem a szüleid...
Erre a kijelentésére elnevettük magunkat. Pár másodperc múlva, viszont elkomolyodtam. Róluk totál megfeledkeztem. Nekik hogyan fogom elmondani?! Úristen! Nagyon kifognak akadni! Apa Niallt fogja hibáztatni! Még jobban megutálja!
Réka megkapta a táskáját, aztán kiszállt a kocsiból. Visszanézett és intett egyet. Viszonoztam.
Nem indultam el egyből, mert a gondolataim még mindig a szüleimnél jártak. Legszívesebben világgá mentem volna. Valahova el. Jó messzire, ahol senki sem keresne. Igazából még nem tudom, hogy egyáltalán hogyan fogom elmondani Niallnek. Félek a reakciójától. Mi van, ha elküld? Ha várandósan már nem fogok megfelelni neki?! Igaz, nem így ismerem őt, de nem tudhatom, mit hoz a jövő, hogy mit fog kiváltani belőle ez az egész, amikor megtudja.
