Sziasztok. :)
Bizony, új részt hoztam. Sajnos nem lett hosszú, de valószínűleg annál tartalmasabb. Remélem, mindannyiótoknak tetszeni fog!
Várom a kommenteket, az új feliratkozókat és az újabb jelentkezőket a FB-csoportba!
Jó olvasást! :)
Hivatalos FB-csoport: ~When love is strong~
5 Seconds of Summer blog: We need to be together
ZENE
--------------------------------------------------------------------------------
Egy hete itthon vagyok. Anyukám megbékélt velem és a helyzettel. Apukámnak nehezebb ezt elfogadni, így épphogy csak köszön nekem. Szerencsére mindannyiónk javára senki sem szól semmit erről.
Reggel, vagyis inkább délelőtt kipihenten ébredten. Most aludtam át legelőször az éjszakát anélkül, hogy felkeltem volna az éjszaka folyamán az idegeskedésektől.
Kisétáltam a szobámból a konyhában tartózkodó szüleimhez. Anya finom húslevest, a gyerekkori nyelvem szerint gyógy- vagy csokilevest főzött épp.
- Jó reggelt. - köszöntöttem őket kedvesen.
- Szia. - köszöntek vissza szinte egyszerre.
Megreggeliztem, majd még elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet. Ezután leültem a laptopom elé, hogy nézzek valami jó vígjátékot, ami méginkább feldobja a kedvem.
A twitteremet már egy ideje nem néztem meg. Nincs kedvem semmiféle baromságokhoz, amik csak leszívják az ember agyát, azokat olvasva. Ráadásul Niall sajnálkozó tweetjeihez sincs hangulatom. Gondolom Josh is üzent nekem már vagy ezerszer.
Délután kettő körül lehetett, amikor a filmből már csak pár perc volt hátra, amikor csengettek. Anyukám kiáltott, hogy ő megy és megnézi ki az. Alig egy perc múltán kiabálást hallottam. Rájöttem ki lehet az anyukám mondatából:
- You made my daughter pregnant! - üvöltötte teljes hangerővel.
Leállítottam a filmet. Kipillantottam az ablakon, ami a parkolóra néz. Ott állt az az ismerős nagy fekete autó.
Kisiettem az előszobába.
Anyukám a szőke ír srác mellkasát püfölte. Persze Niall meg sem érezhette.
- Alexa! - mért végig.
Nem törődtem vele. Anyához léptem.
- Anyukám! Hagyd! Menj be a szobába! Beszélek vele... - fogtam meg mindkét vállát, majd elhúztam onnan és a konyhába vezető kis folyosóhoz vezettem.
- Biztos vagy benne? - kérdezte.
- Biztos. - bólintottam.
A szöszihez léptem. Felnéztem kék szemeibe. Varázslatosak voltak, ahogy mindig is.
- Szóval várandós vagy? - kérdezte csillogó szemekkel.
Csak bólintottam egyet.
- Hány hónapos? - tett fel egy újabb kérdést.
- Majdnem kettő... - feleltem.
- Mikor tudtad meg? - feszegette tovább a témát.
- Pár hete. - válaszoltam.
- Nekem mikor akartad elmondani? - kért számon.
- Egy hete, amikor nálad jártam.
- Miért nem mondtad el?
- A vita közben teljesen kiment a fejemből, hogy miért is mentem oda hozzád. Aztán meg már nem is tartottam úgy, hogy kéne tudnod azok után, amik történtek.
A szöszi nyelt egyet.
- Alexa! Én nem csaltalak meg! Hidd el! Nem tudom, hogy került oda az a piros női fehérnemű! Hű voltam hozzád! Eszembe sem jutott, hogy felszedjek valami sarkit! - magyarázkodott.
Lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy sírni lásson. Felzaklatott, hogy idejött és erről beszél.
- Nézd, Niall! Ezzel kapcsolatban csak az a gond, hogy nem hiszek neked! Nem érzem úgy, hogy hinnem kéne! Egyszerűen csak... - elcsuklott a hangom. Oldalra fordítottam a fejem. Nagyokat pislogva próbáltam visszatartani könnyeimet. Nem sikerült. Elindult útjára az első könnycsepp. Niall leakarta törölni, mire én hátrébb léptem.
- Ne érj hozzám! - mondtam csalódottan és egyben dühösen.
- Alexa! - nyújtotta kezét felém.
Csak megráztam a fejem.
- Hagyj! - néztem rá dühödten.
- Ha szeretnéd, hogy elmenjek és békén hagyjalak örökre, akkor csak mondd ki és én megteszem! - szólt erőtlenül.
Beleharaptam alsó ajkamba. Szomorúan néztem magam elé. Bólintottam egyet.
- Rendben. Szeretném, ha elfelejtenél egy életre és soha többet nem keresnél! - néztem fel kék szemeibe. Könnyektől csillogott a mámorító szempár.
- Sajnálom! - mondta halkan elcsukló hangon.
Sarkon fordult, majd lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón. Elment... Végleg. A szívem szakadt meg. Hangos zokogásban törtem ki. Miért kellett ennek történnie?!
Berohantam a szobámba. Az ablakba álltam. Arcomon patakokban folyó könnyekkel bámultam, ahogy a szöszi odakullog az autójához, beszáll, majd pár perc múltán elindul vissza Londonba.
Összerogytam a szívemben érződő fájdalomtól. Anyukám sietett be a szobába. Felhúzott a padlóról, aztán a kanapéhoz vezetett. Mindketten helyet foglaltunk. Próbált vigasztalni, de nem nagyon sikerült neki.
*Niall szemszöge*
Ezt nem hiszem el! Elküldött és én engedelmeskedtem neki. Akkora idióta vagyok! Nagyon fájt ez az egész! Leginkább viszont az, hogy nem hisz nekem, nem bízik bennem! Még mindig a fülemben cseg, ahogy kiejtette a száján. Nem tud bízni bennem.
Ezenkívül állapotos, vagyis az én gyermekemet hordja a szíve alatt, ami csodálatos érzés. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem, velünk. A kettőnk babája, ami szerelmünket jelképezi.
Csak egyet remélek, hogy megtartja!
Sziasztok. :)
Végre nem késtem a résszel! Yeah. Sőt, még siettem is vele! Igaz, nem valami hosszú, de a lényeg benne van.
Remélem tetszeni fog nektek!
Várom a komikat, feliratkozókat és a jelentkezőket a Facebook csoportba!
Jó olvasást! :)
Hivatalos FB-csoport: ~When love is strong~
ZENE
--------------------------------------------------------------------------------------
Bár hosszú útnak néztem elébe, nem féltem tőle. Ha elfáradok, majd megpihenek egy kicsit. Hirtelen döntés volt, de helyes, hiszen a szüleimmel is meg kell beszélnem ezt. Kifognak akadni... Tudom! Apa Niallt fogja hibáztatni, ahogy általában szinte mindenért. Anya... Nos, az ő reakcióját nem tudom nagyon megállapítani, hiszen ő mindig megértőbb volt.
Sötétben vezetni nem a legegyszerűbb dolog, főleg úgy, hogy minden ötödik percben könnyek gyűlnek a szemedbe, amiktől alig látsz. Lekanyarodtam egy benzinkúthoz, hogy megpihenjek kicsit. Nem sok pénz volt nálam, ezért csak egy kalácsot tudtam venni, hogy még maradjon egy kevés apróm a következő megállónál, ami valószínűleg már az utolsó lesz valahol Ausztriában. A kompon majd tudok egy picit aludni is.
Bekanyarodtam az utcánkba, majd leparkoltam. Kiszálltam az autóból, aztán a bejárati ajtóhoz lépkedtem. A lépcsőházban összefutottam az egyik szomszédnővel, aki kedvesen megkérdezte, hogy Karácsonyra-e jöttem haza. Igennel feleltem, hiszen nem köthetem az orrára, hogy valójában mi is a helyzet az életemmel.
Lassan fordítottam el a kulcsot a zárban. Erőtlenül léptem be a lakásba.
- Sziasztok. - köszöntem kedvesen.
Pár másodperc múlva anya sietett hozzám.
- Kicsim! - ölelt magához, majd egy csomó puszival halmozott el.
Apától is kaptam két puszit.
- Hol vannak a cuccaid? - kérdezte anya. - És, hogy-hogy hazajöttél?
- Londonban hagytam. - feleltem az első kérdésére. A másodikat inkább nem szerettem volna máris megválaszolni.
- Rendben. - mosolygott kedvesen. - Híztál, igaz? - vett szemügyre.
Elkapott a köhögés, ugyanis nagyon hirtelen jött ez a mondat. Ennyire látható? Pedig azt hittem, hogy tudom majd takargatni egy picit.
- Lehet. - szóltam halkan rekedtes hangon.
Beviharzottam a szobámba. Előkaptam a telefonomat a nadrágom zsebéből, majd bekapcsoltam.
Tizenöt nem fogadott hivás Nialltől, harminc Rékától, tíz Joshtól. Ennyire fontos lennék?
Épp az üzeneteimet szerettem volna megnézni, amikor a telóm képernyőjén Niall neve jelent meg, majd a csengőhangom is megszólalt. Letettem magam mellé a kis szerkentyűt, majd lehunytam szemeimet. Keserűen hallgattam meg még legalább ötször ugyanezt a zenét, miközben egyre inkább könnyeztem. Újra a képernyőre néztem. Mostmár az LB-m neve volt kiírva rajta. Felvettem a telefont. Réka hangja helyett Niallét hallottam meg. Azonnal kinyomtam. Csak nem gondolja, hogy még ezek után szóba állok vele?
Jelzett az apró készülék, hogy sms-t kaptam. Megnyitottam. Rékától jött: 'Vedd már fel azt a szart! Nem kell Niallel beszélned, ha nem akarsz! Legalább velem állj szóba!'.
Megint megcsörrent a készülék. Felvettem.
- Mi a franc ütött beléd, Lexa? Normális vagy?! Halálra rémítesz minket! Niall totál ki van! - üvöltött velem.
- Nem... Nem vagyok normális! - mondtam halkan. - Niall meg csak ne mártírkodjon! Akkor kellett volna gondolkodnia, amikor felvitte a lakására azt a nőt, akinek a csinos kis tangáját megtaláltam! - dühödtem fel.
- Tessék? - döbbent le az LB-m.
- Jól hallottad! A drága ír srác hűtlen volt hozzám! - folytattam.
- Micsoda? - hangja elcsuklott. - Igaz, ez? - kérdezte gondolom Nialltől.
A háttérben a szöszi hangját hallottam, aki kitartóan tagadta az egészet. Ezután egy nagy csattanást hallottam, majd Josh hangját:
- Réka, állj le!
- Mi történik ott? - kérdeztem riadtan.
- Csak pofon vágtam Niallt. Pofátlanul tagad mindent! - felelte idegesen Réka. - És, amúgy hol vagy? - váltott témát.
- Itthon a szüleimnél. - adtam választ kérdésére.
- Hazamentél? - kérdezett újra.
- Igen. - feleltem halkan.
- Elmondod a szüleidnek?
- Szeretném, de nem merem...
- Pedig muszáj lesz! Ezt te is tudod, hiszen nem sokáig takargathatod már! - magyarázott.
- Tudom. - gördült végig az arcomon egy újabb könnycsepp.
- Ez a sok feszültség és idegeskedés meg nagyon nem tesz jót, ezért próbálj meg lenyugodni! - tanácsolta.
- Megpróbálok.
- Tudod, hogy szeretünk! És az egy biztos, hogy én melletted leszek és segíteni fogok! - hangján hallottam, hogy majd' el sírja magát.
- Tudom, Réka! És köszönöm! - mosolyodtam el egy picit.
- Na, menj és beszélj velük! Nem lesz semmi gond! - biztatott.
- Rendben. Szia. - köszöntem el tőle, majd kinyomtam a készüléket.
ZENE
Vettem egy nagy levegőt, aztán felálltam és kivánszorogtam a konyhába, ahol a szüleim tartózkodtak.
- Anya, apa! Szeretnék veletek beszélni... - szóltam halkan.
Mindketten mosolyogva fordultak felém. Szemeikben ott csillogott a büszkeség és tisztelet, amit irántam táplálnak.
Nehéz volt nem elsírnom magam, vagy visszarohannom a szobába és inkább titkolózni tovább.
- Szóval... Öhm.... - kezdtem bele nagy nehezen. - A-az a helyzet,... - dadogtam. - ... h-hogy - itt vettem egy nagy levegőt. - Az a helyzet, hogy várandós vagyok... - mondtam ki egy szuszra.
Mindkettőjük arca eltorzult. Apa szemei elkerekedtek.
- Tessék? - kérdezte szigorúan. - Ez nem lehet igaz! Az a szemét ír gyerek volt, ugye? Tudtam, hogy ez lesz a vége! Tudtam! - akadt ki. - Normális vagy? Képes voltál összefeküdni vele? Tizenhét és fél éves vagy! Ez mindennek a teteje! - üvöltözött.
Csak álltam ott megsemmisülve és hallgattam apám prédikációját, miközben egyre kisebbnek éreztem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Anya még mindig döbbenten nézett.
Apa felállt, majd hozzám lépett.
- Csalódtam benned. - nézett a szemembe, aztán a kiviharzott a lakásból.
Lehajtottam a fejem. Hangos zokogásban törtem ki. Egyre inkább éreztem, hogy gyengülnek a lábaim. Lerogytam a hideg padlóra.
Anya lehajolt hozzám.
- Kelj fel, mert megfázol! Akár el is vetélhetsz! - húzott fel.
- Anyukám! - öleltem volna magamhoz, de ő eltolt magától.
- Én is csalódtam benned és természetesen Niallben is! Hol volt akkor az eszetek? - nézett szigorúan a szemembe.
Csak megráztam a fejem.
- Menj inkább a szobádba! - mondta higgadtan.
Engedelmeskedtem neki. Megfordultam, majd a szobám felé vettem az irányt. Leültem a kanapéra, ami egyben ágynak is szolgál számomra. Megtörölgettem szemeimet. Eszembe jutott, hogy kis Dávidnál még nem is jártam. Fogtam magam, aztán átsétáltam hozzá.
- Szia. - szóltam neki kedvesen.
Kezembefogtam, aztán gügyögtem neki és játszottam is vele egy picit. Végül nyomtam a fejére egy puszit, majd visszatettem őt a babaágyba és visszavonultam a szobámba.
Pár perc múlva anya kukucskált be az ajtón. Lassan jött beljebb. Megállt előttem. Felnéztem rá.
- Megszeretnéd tartani? - kérdezte halkan erőtlenül.
- Nem tudom... - hajtottam le a fejem elkeseredetten.
- Niall mit szólt hozzá? - jött egy újabb kérdés.
- Nem tudja... - feleltem.
- Micsoda?
- Nem tud erről... Nem mondtam el neki... - töröltem meg újra könnyekkel teli szemeimet.
- Miért nem? - ült le mellém.
- Nem szeretnék róla beszélni. Örülj neki, hogy nem tudod... - fordultam felé.
- Mitt tett az a fiú? - simított egy tincset a fülem mögé.
Csak lehajtottam a fejem és megráztam.
- Rendben nem muszáj elmondanod, de ha bármikor úgy érzed, hogy jó lenne kibeszélni magadból, akkor hozzám jöhetsz. - karolt át kedvesen, gondoskodóan.
A mellkasának dőltem.
- Sajnálom. - szóltam halkan.
- Mit? - nyomott egy puszit a fejemre.
- Hogy hibáztam! Tudom, hogy csalódtatok bennem! Apa nagyon kiakadt! Én ezt nem akartam! Emígy is nagyon félek! A mai napig nem fogtam fel teljesen, hogy mi a helyzet velem! - daráltam el a bennem kavargó gondolatokat.
- Nem kell sajnálnod! Hiszen te is csak egy ember vagy és mindannyian hibázunk! Nem tudhattad, hogy ez lesz! Igaz, feltaláltak már különböző dolgokat, amik megakadályozzák, hogy ez történjen, de a nagy hévben megfeledkezik az ember! - magyarázott és egyben vigasztalt.
Átkaroltam mindkét karommal és szinte szorítottam magamhoz drága anyukámat. Megért engem! Hangja cseppet sem tűnik haragosnak! Persze, belül biztosan bántja őt, de elfogadja, hiszen nem tud mit tenni ellene! Ó, ha ő nem lenne!
- Szeretlek, anya! - könnyeztem örömömben és bánatomban.
- Én is! - puszilta meg újra a fejemet.
Sziasztok. :)
Úgy érzem már szinte felesleges bocsánatot kérnem, hogy mindig megvárattatlak titeket az új résszel! Természetesen most is sajnálom!
A részhez csak annyit, hogy most is elég szomorkásra sikerült. Van hozzá zene is lejjebb, hogy valamivel átérezhetőbb legyen.
Várom a kommenteket, feliratkozókat és az újabb jelentkezőket a blog Facebook csoporjába, aminek a linkjét szintén lejjebb megtaláljátok.
Jó olvasást kívánok! :)
FB-csoport: ~When love is strong~
ZENE
-------------------------------------------------------------------------------------
A lift gyorsan leért a tizenkettedik emeletről. Alig vártam, hogy elhagyjam ezt a helyet.
Kinyílt a lift ajtaja, én meg kiléptem onnan. Abban a pillanatban nekiütköztem valakinek.
- Ajjh... Bocs. - mondtam lehajtott fejjel, majd már mentem is volna tovább, de egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Alexa? - hangja kedvesen csengett.
- Darren. - fordultam felé.
Felnéztem a szemébe teljesen elfelejtve, hogy sírtam és ezt megláthatja.
- Miért sírsz? Mi történt? - kérdezte komolyan.
- Ne-nem sírok... - törölgettem az arcomat.
- És mi történt a kezeddel? - kérdezte, amikor megpillantotta a vértől átázott pólóm ujját.
- Semmi! - vágtam rá azonnal idegesen.
- Ez neked semmi? - kapta el a kezem. Feltűrte a póló ujját.
- Jesszusom! Miért tetted ezt? És mióta tart? - szemei elkerekedtek. Törődés csillogott bennük.
- Jajj, ne gyere te is ezzel! - rántottam ki karomat nagy erős kezei közül.
Niall is ezt kérdezte. Tisztán emlékszem szavaira, hiszen pár percre történt. 'Miért csinálod ezt?! És egyáltalán mióta?' - emlékeztem vissza rá.
- Mi az, hogy én is? - tett fel egy újabb kérdést.
Csak megvontam a vállam. Nem volt kedvem a magyarázkodáshoz.
- Alexa! Most azonnal mondd el, hogy mi folyik itt! - szólt dühösen.
- Hagyj már te is! - fordítottam neki hátat, majd elindultam az kijárat felé.
- Na, jó most azonnal beviszlek a kórházba, hogy ellássák a sérüléseidet! - kapott fel hirtelen.
- Azonnal tegyél le! - sikítottam.
Természetesen nem hallgatott rám. Nagy lépésekkel haladt a parkoló felé, ahol a fekete Toyota-ja állt.
Be ültetett az anyós ülésre, majd megkerülte a járgányt és leült mellém a kormányhoz.
- Kapcsold be magad! - szólt halkan.
- Nem! - fontam össze magam előtt karjaimat.
- Akkor majd én. - hajolt elém, aztán átvezette rajtam a biztonsági övet és bekapcsolta.
- Szívesen... - nézett a szemembe. Tekintete játékos volt. Viccesnek tartotta ezt az egészet.
Kiállt a parkolóból, majd útnak indultunk.
- Most pedig szépen elmesélhetnéd, hogy mi vezetett téged ahhoz, hogy felvagdosd az ereidet! - tanácsolta, bár picit parancsnak hangzott.
- Nincs kedvem erről beszélni! - bámultam magam elé idegesen.
- Jól van. Nem kötelező. - vonta meg a vállát.
Oldalról figyeltem őt. Ajkain egy apró mosoly játszott.
- Niall hűtlen volt hozzám... - szólaltam meg pár perc múltán.
- Tessék? - pillantott rám pár másodpercre.
- Megcsalt... - hajtottam le a fejem.
- Sajnálom! - mondta komolyan.
- Emiatt vagdostam fel az ereimet... - folytattam.
- Meg is ölhetted volna magad! - korholt.
- Tudom... - töröltem meg a szemem, ami megint könnyes lett.
- Nem szabad ilyet tenned! Ne már, hogy Niall miatt menjen tönkre az életed! Fiatal lány vagy! Még előtted a jövő! - magyarázott.
- Így senkinek sem fogok kelleni! - utaltam az állapotomra, amiről Darren nem tud.
- Hogy érted ezt? - figyelt rám, ugyanis épp pirosra váltott a jelzőlámpa.
- Mindegy... Nem fontos! - ráztam meg a fejem.
- De igenis az! - nézett a szemeimbe zavartan.
- Nem! Darren! Kérlek! - jeleztem, hogy nem szeretnék erről beszélni.
- Rendben. Bocs. - fordult előre az út felé.
Bekanyarodtunk a kórház parkolójába. Leparkoltunk, aztán kiszálltunk az autóból.
- Öhm... Az én kocsim ott maradt a lakótelepen... - jutott eszembe, hogy az én csodajárgányomról teljesen megfeledkeztem.
- Van kocsid? - mosolyodott el és döbbent le egyben.
- Van bizony. - feleltem büszkén.
- Ejjha. - mosolygott tovább.
Én is elmosolyodtam egy picit, bármennyire is rosszul éreztem magam emiatt az egész miatt.
Miután beértünk a kórház épületébe, elkanyarodtunk a sürgősségi felé. Nem várt kint senki sem, ezért hamar bejutottunk. Darren is bejött velem.
Az orvos megnézte a sérüléseimet, majd a nővér fertőtlenítette és bekötötte a kezemet. Kérdezősködtek, hogy ezt miért tettem, de nem beszéltem nekik róla, hiszen semmi közük hozzá.
Még vettek tőlem vért és megmérték a vérnyomásomat is a biztonság kedvéért. Meg kellett várnunk a vérvétel eredményét, ezért átküldtek minket egy üres szobába, hogy én letudjak dőlni.
Alig 10 perc múltán az orvos kihívta Darrent. A srác döbbenten jött vissza pár perc múltán.
ZENE
- Mintha éreztem volna, hogy be kell hozzalak. - mondta aggódóan, miközben helyet foglalt mellettem egy széken.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert várandós vagy Alexa!
- Ja, azt tudtam. Most szerettem volna elmondani Niallnek, de mostmár nem tudja meg... - vontam meg a vállam, mintha mindegy lenne.
- Ezzel árthattál volna a babának és magadnak is! - mondta keserűen.
- És? - lettem újra ideges.
Miért kell mindenkinek ezzel törődnie?! Ugyanaz az ember maradtam, aki voltam, csak még ott van a hasamban egy növekvő kisbaba.
Gondolataimra könnyesek lettek a szemeim, majd az egyik könnycsepp végig is gördült az arcomon.
- Ne sírj! - ölelt át kedvesen.
- De van rá okom! - mondtam halkan.
- Hölgyem, Uram! - lépett be az ajtón az orvos.
Darrennel mindketten felé fordultunk.
- Ugyebár Miss Szeiler várandós... Maga az apa? - kérdezte Darrentől, miközben lassan végigmérte.
A srác felém fordult. Apró kezemet az övéibe fogta, majd az orvos felé fordulva bólintott egyet.
Na, várjunk csak! Miért hazudik az orvosnak?!
- Miért fontos ez? - kérdeztem halkan bizonytalanul.
- Csak egy kérdés volt... Viszont most hazamehet. - szólt kissé hivatalosan.
- Rendben. Köszönöm. - biccentettem.
Darrennel lassan kisétáltunk a kórházból, majd a parkolóban beültünk az autójába.
- Miért csináltad? - tértem rá a kérdésre, ami nagyon foglalkoztatott.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Azt mondtad az orvosnak, hogy te vagy a baba apja... - emlékeztettem.
- Jegyzőkönyvezték volna, hogy nem az igazi apával vagy ott. Ebből problémátok lett volna Niallel. - magyarázta meg. - Amúgy miért nem védekeztetek? - tett fel egy kérdést.
- Halloween buli után be voltunk kicsit csiccsentve... Nem voltunk észnél ... És akkor történt... - feleltem felelevenítve az akkor történteket.
- Értem. - mosolygott.
Az út további részében mindketten csendben figyeltük az utat. Amikor megérkeztünk a lakótelepre, ahol Darren és Niall lakik, leparkoltunk a parkolóban, aztán kiszálltunk. Niall kocsija nem állt ott. Az enyém viszont igen.
Megköszöntem Darrennek a mai dolgokat, majd egy öleléssel búcsúztunk. Utolsó mondata ez volt: 'Aztán vigyázz magadra!'.
Odasétáltam a bordó Range Rover-emhez, aztán beszálltam és elindultam haza, ahol per pillanat Réka és én lakunk. Az ott lévő parkolóban Niall és Josh kocsija is ott volt, ezért inkább meggondoltam magam és elfurikáztam egy csendes, eldugott helyre. Kiszálltam az autómból, aztán lesétáltam a tisztáshoz. A csizmám sarka beleolvadt a puha homokba. Összefontam magam előtt két karomat. Szomorúan bámultam magam elé a messzeségbe. Gondolataim össze-vissza cikáztam az agyamban. Már szinte kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe, pedig alig másfél órája történhetett az egész. Miért tette ezt velem Niall? Nem vagyok neki elég jó? Az aggódást látva a szemében nem éreztem dühöt. Inkább csalódott voltam. Legalább ismerte volna be, miután megtette!
Ráadásul nem elég ez, még itt van a várandósságom is. Egyáltalán nem tudom, hogy mit tegyek! Hiszen ez apró baba az enyém és a szőke ír srácé! Ők az én mindeneim! Mert bár haragszom Niallre és nem szeretném őt látni, attól még az érzéseim nem múltak el! Örökké szeretni fogom! Ez egyértelmű!
Apa utálkozásai mellett is kitartott mellettem. Joshnak köszönhetően tavaly szeptemberben még fel is keresett, hogy elhívjon magukkal Amerikába.
Könnyeim egyre inkább gyűltek, majd eszembe jutott valami. Fogtam magam és beszálltam a kocsimba, aztán útnak indultam...
