Sziasztok. :)
Először is szeretnék bocsánatot kérni (már nem tudom, hányadszorra!), hogy ennyire megvárattalak titeket az új részt illetően! Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem voltam képes időt szánni rá, hogy megírjam, de egyszerűen nem volt kedvem és erőm hozzá... (Nem valami jó kifogás, mi?! haha)
Szóval a részhez csak annyit, hogy nem valami hosszú, de szerintem annál tartalmasabb! Remélem tetszeni fog nektek, esetleg sírtok is egyet rajta (:P). Örülnék néhány kommentnek, csakhogy tudjam, hogy nem űztelek el titeket ezzel a hosszas szünettel és természetesen nagyon érdekel a véleményetek, hogy nektek hogy tetszett a sztori! Szeretettel várok/fogadok minden újabb feliratkozót/olvasót is!
Jó olvasást! :* :)
U.i.: Bocsi a zárójelezésekért! :D
Hivatalos FB-csoport: ~When love is strong~
ZENE
----------------------------------------------------------------------------
Egy hét van Karácsonyig. Niallel még mindig nem beszéltem, sőt, még nem is találkoztam. Eddig még nem mertem a szeme elé kerülni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy még nem állok készen arra, hogy találkozzak vele és a szemébe mondjam, hogy apa lesz. Ma viszont eljött az idő, hogy szembesüljön a dologgal. Nem húzhattam tovább. Réka folyton azzal nyaggatott, hogy menjek el Niallhöz és beszéljek vele. Így, hát mára terveztem.
Egy napsütéses napnak ígérkezett ez a szombati nap. Az ablakon besütő napsugarak nagyon hangulatossá varázsolták a szobámat. Felültem az ágyban, aztán a szélére húzódzkodtam. Tekintetem végig futott a ébresztőórámon, amit Joshtól kaptam csak úgy, majd megakadt a mögötte álló képtartón, amiben rólam és Niallről van egy kép. Egy éve készülhetett, amikor még csak barátok voltunk. Milyen jó is volt akkor. Nem cipeltem egy ekkora terhet magammal. Figyelnünk és vigyáznunk kellett volna!
Kiszálltam az ágyból, aztán a tükröm elé álltam. Oldalra fordultam, hogy szemügyre vegyem a hasam. Egy picit kidagadt már a pólóban. Nem volt olyan szokásosan lapos. Végig simítottam rajta. Lehunytam a szemem. Még mindig nem tudom, hogy meg tartsam-e. Már eleve belegondolni is rossz abba, hogy anya leszek. Kinyitottam a szemem, majd abban a pillanatban egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Olyan hihetetlen az egész. Felfoghatatlan. Azt hittem, velem ez nem fog megtörténni... Erre tessék.
Letöröltem az arcomon végigfolyt könnycsepp nyomát, aztán felkaptam magamra a köntösömet. Kimentem a szobámból. Réka nyakig betakarózva pihent a kanapén.
- Reggelt. - köszöntöttem.
- Neked is. - ült fel.
Helyet foglaltam mellette.
- Ma elmondom neki. - mondtam a padlót bámulva.
- Igen? - nézett rám.
Bólintottam egyet.
- O-okés... - dadogott. - Biztos vagy benne? - kérdezte, miközben átkarolta a vállamat.
- Azt hiszem... - feleltem.
- Hát, örülök, hogy.... Figyelj, bármi lesz..., bárhogy reagál, azt remélem tudod, hogy én itt vagyok és leszek is neked örökké! Segíteni fogok! - magyarázta halkan.
- Tudom... És köszönöm! - öleltem magamhoz.
Eltoltuk magunktól a másikat, aztán csak egymás szemébe bámultunk. Mindkettőnké könnyes volt.
- Nem tudom, mit tegyek... Szerinted megtartsam?! - kérdeztem komolyan.
- Szerintem mindenképp beszélj Niallel... A többi majd eldől. Egyenlőre az a legfontosabb, hogy megtudja mi a helyzet. - felelte.
- Ajjh... Ez olyan nehéz! Félek! - fakadt ki belőlem. Hangos sírásban törtem ki.
- Nem kell félned! - próbált nyugtatni.
- Már hogyne kéne félnem?! Az egész életem el van cseszve! - keseregtem.
- Jajj, Lexa! - simogatta a hátam megnyugtatóan.
Felpattantam Réka mellől. Kicsit meginogtam, aztán elindultam a konyhába, hogy megreggelizzek. Csak egy kevés müzlit ettem. Ezután elvégeztem az egyéb reggeli tennivalóimat és már el is jött a pillanat, hogy elinduljak Niallhöz.
Az LB-mtől megtudtam, hogy délelőttől egészen késő délutánig próbájuk lesz a srácoknak, így nyugodtan besurranhattam a szöszi lakásába. Szokásosan elég nagy rendetlenség fogadott. Úgy döntöttem, hogy rendet teszek, amíg várakozok és felkészülök a nagy beszélgetésre.
Először elmosogattam, aztán következhetett az ágyazás, portörlés, ruhák elrakása stb. Még mielőtt a porszívózáshoz jutottam volna, ami az utolsó elvégzendő dolog volt, bekapcsoltam a mosógépet. Ezután előszedtem a porszívót. A hálóval kezdtem, aztán jöhetett a nappali. A kávézóasztal alatti és körülötti résszel kezdtem. Nagynehezen, de arrébb toltam a kanapét, ami alól egy piros ruhadarab bukkant elő. Lehajoltam érte és a kezembe fogtam. Szemügyre vettem. Azt hittem, rosszul látok, ugyanis egy női fehérnemű volt az. Lesokkolt a látvány. Nem tudtam, mire gondoljak. Ez most komolyan azt akarja jelenteni, hogy Niall nem volt hű hozzám?!
Szemeim egyre inkább kezdtek bekönnyesedni. Elindult szépen lassan az első könnycsepp végig az arcomon, majd lecseppent a mellkasomra. Ezután már több és több könnycsepp követte az előbbit. Mélyen érintett ez a dolog, hiszen ennek szőke ír srácnak adtam a számomra két legfontosabb dolgot az életemben. Övé lettem teljesen, erre ő csak úgy összefekszik egy másik lánnyal. Én elhiszem és megértem, hogy a többi lány sokkal szebb és tökéletesebb nálam, de ha már ilyet tesz, legalább tüntesse el a nyomait, hogy én mégcsak véletlenül se tudjam meg!
Kipottyant a ruhadarab a kezeimből. Lenéztem a hasamra. Megérintettem apró csontos ujjaimmal. Végig simítottam rajta. Odabent egy baba lakozik. A mi babánk, Niallé és az enyém.
Miért kell ennek történnie pont most?! Miért pont velem történik egyáltalán mindez?!
Hirtelen felindulásból berohantam a fürdőszobába. Erővel, szinte kitéptem a sarokkád melletti szekrény ajtaját. Kikaptam onnan egy pengét. Végighúztam az egyik ujjamat az élén. Hmm... jó éles. Leültem a padlóra a kádnak támasztva a hátamat. Magam elé irányítottam a bal karomat, a másik kezemben a pengét tartottam. Szemügyre vettem az apró veszélyes tárgyat.
Gondoltam egyet, aztán a csuklómra illesztettem az élét. Lassan húztam végig a kezemen, miközben szemeimet a fájdalomtól összeszorítottam. Fájt az előbbi tettem, de megkönnyítette a 'dolgom'. Elnyomta a lelki bánatomat. A fizikai fájdalomtól nem éreztem bánatot csak dühöt. Okokat kezdtem keresni miért is húzhatnám még végig a pengét a csuklómon.
- Ezt azért, mert ostoba voltál... - mondtam halkan, aztán megrántottam a tárgyat.
- Ezt meg azért, mert nem vagy elég jó... - követtem el újra az előbbi folyamatot.
Számtalan okot találtam még emellett. Valószínűleg az utolsó következett, miközben már legalább tíz heg sorakozott egymás alatt.
- Ezt azért, ... - kezdtem bele, mire Niall mély kellemes, viszont most csalódott hangját hallottam meg:
- Alexa! Te jó Isten! Ne, ne tedd! - sietett hozzám.
Döbbenten néztem szomorúsággal teli kék szemeibe. Eldobtam a pengét, ami picit "csörömpölve" esett a fehér csempére.
- Hagyj! - néztem a szőke fiúra dühösen.
Könnyeim még mindig patakokban folytak úgy, ahogy csuklómból is élénk piros vérem.
- Nem! - húzott fel a padlóról. - Miért csinálod ezt?! És egyáltalán mióta? - hangja egyben dühös, csalódott és korholó volt.
- Ó, nem tudom, hogy mégis mit tettél, ami ezt hozta ki belőlem?! - ordítottam.
- Ha elmondanád tudnám! - szorította az 'egészséges' csuklómat.
- Menj a francba! - kiáltottam a képébe.
Niall lehajtotta a fejét. Szabaddá tette a karomat.
- A nappaliban találod az okot... - szóltam picit nyugodtabb hangsúlyban egy sóhajtás után.
Kisétáltam a fürdőszobából. A nappaliban kezembe fogtam a telefonomat, majd az előszobában a kabátomat is.
Már épp nyitottam az ajtót, amikor Niall hangja hallatszott mögülem:
- Hová mész?
- El! Csak nem gondolod, hogy itt maradok?! - néztem vissza.
- Ne menj! - lépkedett közelebb.
Nem hallgattam rá. Kiléptem a lakásból, mostmár harmadszorra ugyanazzal a szívszorító érzéssel.
- Ne menj! - ismételte meg az előbbi mondatát.
Megráztam a fejem, miközben behúztam magam után az ajtót. Megnyomtam a liftet hívó gombot. Amikor felért a szerkezet, beszálltam. Becsukódott a liftajtó, majd abban a pillanatban szinte kettészakadt a szívem. Leírhatatlan érzés fogott el. Egyszerre utáltam, szerettem és csodáltam az ír srácot, aki teljesen ellopta a szívem.
