Sziasztok, Drágáim. :D
Azt hiszem egy elég rövid részt hoztam, de gondoljatok arra, hogy elagalább nem késtem vele. :P Nagyon remélem, hogy elnyeri tetszéseteket és mostmár (végre) kapok legalább egy komit! Ezenkívül sok szeretettel várom az új feliratkozókat és az új tagokat a Facebook-csoportba, aminek a linkjét egy picivel lejjebb megtaláljátok!
Jó olvasást! :*
FB-csoport: ~ When love is strong ~
ZENE
----------------------------------------------------------------------------
- Na-na, nem fog landolni senki sem az ágyon! - lépett be a szobába Maura. - Szeretném megkérni az Urat, hogy fáradjon ki innen - nézett fel fiára.
- Igenis! - játszotta el Niall, hogy ő egy katona.
A szöszi kivonult, én meg befeküdtem az ágyba.
- Először megmérjük a lázadat - nyomta kezembe a lázmérőt mellém ülve.
Én helyére raktam a kis szerkezetet, aztán csendben vártam, hogy jelezzen, miszerint megvan az eredmény.
Nemsokára bekövetkezett a pittyenés. Rápillantottam. 39,2 volt a kis képernyőre írva.
Maura kezébe adtam, hogy ő is szemügyre vegye.
- Hát, akkor megpróbálkozom a vizes borogatással. Reméljük, segíteni fog! Ha nem, akkor viszont marad a gyógyszer - nézett rám egy apró mosollyal az arcán.
Felpattant az ágyról, aztán átsietett a hálószobához tartozó fürdőszobába. Kezében néhány kis rongyot vitt, hogy azokat benedvesítse. Pár perc múlva visszajött. Megint helyet foglalt mellettem.
- Nehogy azt hidd, hogy haragszom akár rád, akár a fiamra. Nincs úgy, csak nem tartalak titeket, főként téged elég idősnek arra, hogy szülők legyetek - magyarázta, miközben rátekerte a jobb lábfejemre az egyik vizes anyagot.
- Nem terveztük és nem számítottunk arra, hogy ez lesz - pillantottam rá.
- Véletlenszerűen alakult így? - nézett rám ő is.
Bólintottam egyet.
- Megszeretnéd tartani? - kérdezte, miközben már a harmadik rongyot tekerte, mostmár a jobb csuklómra és egyben a kézfejemre.
- Őszintén szólva nem tudtam, mi legyen. Nehéz helyzetben voltam, főleg így, hogy Niall azt mondta mindenképp szeretné megtartani, de végül az igen mellett döntöttem - magyaráztam mosolyogva.
- Beszéltél vele? - érkezett egy újabb kérdés tőle.
- Igen.
- A szüleid mit szóltak, vagy tudják egyáltalán? - fejezte be eddigi műveleteit, így már csak nyugodtan ült mellettem csak rám koncentrálva.
- Kiakadtak, de azt hiszem beletörődtek már. Természetesen apának nagyon nem volt könnyű, de nem is vártam azt, hogy a nyakamba ugorjon, amint meghallja, mi a helyzet - feleltem felvázolva a történteket.
Ekkor a hasamhoz kaptam, mert egy közepesen erős fájdalmat éreztem, amolyan görcsöset. Összehúztam szemeimet, majd szaporán szedve a levegőt vártam, hogy elmúljon. Előfordultak már többször ezek a fájdalmak, de azt hiszem ezek természetesek, mégha még nem is nagy a baba, hogy rugdosson.
- Minden rendben? - tette a nedves anyaggal beborított kézfejemre a tenyerét.
- Persze - bólogattam.
- Ilyenkor még nem kéne, hogy fájdalmaid legyenek - szólt kicsit aggódva. - Bár, mindenkinél más. Voltál már orvosnál? - váltott témát.
- Amióta kiderült, hogy várandós vagyok, nem - vontam vállat.
- Szerintem mindenképp kérj majd időpontot a nőgyógyászodtól - tanácsolta.
- Rendben.
Ekkor Maura felpattant mellőlem és az ajtó felé indult.
- Maura - szóltam utána, mire ő megfordult. - Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan. 'Válaszul' viszonozta a mosolyt, így az arckfejezése valamivel kedvesebbre váltott.
Miután kiment, gondoltam pihenek egyet, így lehunytam a szemem és élveztem a nyugalmat. Nemsokára hallottam, hogy valaki a szobába lép. Felnéztem.
- Felébresztettelek? - vágott egy picit csalódott fejet a szöszi.
- Nem - ráztam a fejem mosolyogva.
- Vannak fájdalmaid? - tért a lényegre. Ezekszerint máris beszélt vele az anyukája.
Csak bólintottam.
- Anya szerint megkéne látogatnunk a dokit - feküdt mellém.
- Nekem is mondta már - néztem a hasamra, amikor Niall rátette nagy meleg tenyerét. Elmosolyodtam az érzésre, ahogy gyengéden megsimította.
- Amint visszaérünk Londonba, ez lesz az első dolgunk - nyomott egy kedves puszit a homlokomra.
Pár percig csendben feküdtünk egymás mellett, amikor megszólalt a szőkeség telefonja.
- Mondjad Josh - szólt bele - Okés ... Jól van - ekkor nevetett egy jót - Na ... Cső - s azzal kinyomta a készüléket.
Hozzám fordult.
- Szeretnék, ha minél hamarabb visszautaznánk, mert lesz egy nagyobb koncertünk - magyarázta. - Remélem lemegy a lázad és rendben leszel, hogy aztán akár már reggel elinduljunk - ült fel, majd felállt és magamra hagyott a szobában.
Újra lehunytam a szememet, aztán szépen lassan álomba szenderültem.
*Reggel*
A bőrömet melegséggel simogató Nap sugarai ébresztettek fel. Lassan nyitottam ki szemeimet. A szöszi mellettem feküdt egy alsónadrágban. Mosolyogva néztem őt ahogy alszik. Izmos karjához irányítottam apró kezemet, majd gyengéden végighúztam puha bőrén ujjaimat. Közben arcát figyeltem. Egy mosoly jelent meg rózsaszín ajkain.
- Jó reggelt - nyitotta ki szemeit.
Hunyorogva nézett rám, de így is gyönyörűen csillogott az igéző kék szempár. Arcához hajoltam és egy lágy csókkal köszöntöttem.
- Neked is - mosolyogtam.
- Ennél jobb nem is lehetne - fordult hasra, így negyedrészt rajtam feküdt.
Fejét oldalra fordította, hogy továbbra is figyelhessen.
- Akkor ma visszamegyünk Londonba? - érdeklődtem.
- Tényleg, azt terveztük - túrt bele szőke tincseibe. - Már jól vagy?
- Szerinted? - néztem rá huncutan.
- Mostanában igen kezdeget velem, Miss Szeiler - könyökölt fel, aztán vidámsággal teli szemekkel fordult újra felém. Már szinte vártam, mikor csap le rám. Tudtam, hogy arra készül.
Magára rántott, így rajta feküdtem. Vigyorogva bámultam tökéletes arcát.
Kifújta a levegőt, majd inkább így szólt:
- Menjük reggelizni, aztán húzzunk Londonba.
Lemásztam róla. Mindenképp felakartam öltözni mielőtt lementem volna a többiekhez, így neki is láttam. Niall úgy, ahogy volt kivonult a szobából. Végülis ő az otthonában tartózkodott.
Sziasztok. :)
Először is mivel még idén nem posztoltam, szeretnék boldog Újévet kívánni mindenkinek, aki betéved ide!
És most belekezdhetnék az elnézést kéregetésbe, de nem teszem, hiszen szinte felesleges, mert gondolom már megszoktátok. :P
Szóval hosszú idő után, de megérkezett a rész, ami elég hosszú és valamilyen szinten tartalmas lett. Remélem elégedettek lesztek miután elolvassátok!
Várom a komikat!!!
So I hope you like it! Jó olvasást! :*
Hivatalos FB-csoport: ~ When love is strong ~
ZENE
--------------------------------------------------------------------------------------
Hosszú útnak néztem elébe, de teljesen megérte egész idáig részben éheznem és fagyoskodnom. Igen, megérkeztem a sok emléket előidéző helyre.
A tó; a mutatós part, ami most éppen havas volt; a szabadság, amit ezen a helyen érez az ember.
Kiszálltam az autóból. Megszédültem. Jó pár órája nem ettem már semmit, viszont valószínűleg az állapotom is közrejátszhatott.
Elindultam le a nem valami meredek lejtőn. Csak picit hallhatóan ropogott a csizmám talpa alatt a frissen hullott hó. Elkanyarodtam jobbra, elvégre arra található az a hely, ahova igazából indultam.
Odacammogtam. Lassan toltam el a kaput. Megerőltető volt, de ezzel nem törődve beléptem a területre. Az épületbe érve a lépcsők felé vettem az irányt. Mindenegyes emeleten körülnéztem, hátha ott találom Őt. A harmadikon, vagyis az utolsón célba értem. Dzsekije a talajra volt dobva. Ő az ablaknak szánt kis helyen ült. A várost fürkészte. Megálltam picit távolabb tőle. Pár percig bámultam, hogy vajon észre vesz-e. Mivel nem történt meg, megszólítottam:
- Niall... - suttogtam kedvesen. Hangom erőtlen volt.
Lassan fordította felém fejét. Kicsit durcásan nézett rám, de amint felfogta, ki áll előtte, megváltozott a tekintete.
Felállt, majd hozzám lépett. Felnéztem ragyogó kék szemeibe, amik könnyekkel voltak teli.
- Alexa! - ölelt magához szorosan.
Átkaroltam a derekát, miközben örömömben patakokban folytak a könnyeim.
- Eljöttél utánam? - nézett le szemeimbe, miután elváltunk.
Karjaival közel tartott magához, ahogy a derekamnál összefonta karjait. Én apró tenyereimet a mellkasára illesztettem.
Kérdésére egy bólintással válaszoltam.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - tett fel egy újabb kérdést.
- Annyi a titka, hogy nagyon jól ismerlek... - mosolyogtam rá kedvesen.
Ekkor odahajolt hozzám, majd puha ajkait az enyémekre nyomta. Pontosan olyan gyengéden csókolt meg, ahogyan legelőször.
Ezután újra felvettük az előző pózunkat.
Megint megszédültem, így nekidőltem Niallnek. Természetesen feltűnt neki, hogy valami nincs rendben.
Nagy tenyerét a homlokomra nyomta. Arckifejezése komorra váltott.
- Úristen, Alexa, nagyon forró a homlokod! - szólt kicsit riadtan.
- Pedig nincs semmi bajom! - vontam meg a vállam.
- Nem vigyáztál és megfáztál! - korholt.
- Engem te ne oktass ki, amikor rövidujjúban üldögéltél itt a mínusz valamennyi fokban! - vágtam vissza.
- Az lehet, de neked sokkal jobban kell vigyáznod magadra ... Vagyis magatokra! - az utolsó szót kiejtve elmosolyodott.
Bizony apuka lesz ez a csodálatos fiú, aki csak az enyém. Történjék bármi mellettem áll és szeret mégha olykor meg is bántom.
Visszamosolyogtam rá. Ekkor ő felkapott karjaiba.
- Itt ne hagyd a dzsekid! - figyelmeztettem.
Leguggolt, hogy én felvehessem a talajról az említett ruhadarabot. Ez megtörtént. Lassan állt fel, nehogy elveszítse egyensúlyát. Leporoltam a dzsekijét, majd kicsit nehezen, de ráterítettem a vállára, hogy legalább úgy védje őt a hidegtől.
Lelépkedett a hosszú lépcsősorokon, így egyre közelebb érve a következő kitűzött célhoz, vagyis az autómhoz. Kisietett az épületből még engem cipelve. Sikeresen túlértünk már a kapun is, amikor teljesen hirtelen egy nagyot borultunk. Én nem sínylettem meg az esést, viszont Niall annál inkább.
Persze hatalmas röhögésben törtünk ki.
- Minden rendben veled? - nézett aggódóan a szemembe, amikor már lenyugvóban voltunk.
Csak bólintottam egyet. Ezután feltápászkodtunk a hóból, majd útnak indultunk az autó felé.
- Én vezetek. - nyújtotta felém kezét, hogy adjam át neki a kocsikulcsot.
Mivel már fáradt voltam, szó nélkül átnyújtottam neki. Kinyitotta nekem az anyósülésnél lévő ajtót, aztán be is csukta. Megkerülte a bordó járgányt és beült mellém a volán mögé.
- Te gyalog jöttél ide? - kérdeztem tőle.
Válaszként bólintott egyet.
- És hol az autód? - tettem fel ne egy kérdést.
- Anyukáméknál, ahova most tartunk. Amúgy is beszélnünk kéne már az én szüleimmel is. - magyarázta.
Felfogva második mondatát nyeltem egy nagyot.
- Biztos vagy benne, hogy... - kezdtem bele, majd inkább be is fejeztem a mondatomat.
- Teljesen biztos vagyok. - pillantott rám.
Idegességemben sóhajtottam egyet, aztán hogy oldjam a hangulatot bekapcsoltam a rádiót.
Az út további részében mindketten csendben ültünk az autó kicsi hangfalából szóló zenéket hallgatva. Őszintén szólva én tutira nem tudnám megmondani, hogy azalatt a 10 perc alatt milyen zenék hangzottak fel, mert teljesen másmerre jártak a gondolataim. Még azt sem döntöttem el, hogy megtartom-e a babát. Erről is kéne beszélnem Niall-lel, de olyan szinten zavarba hozó ilyenről beszélni.
A szöszi leparkolt az ismerős családiház előtt. Kiszálltunk a kocsiból, aztán besiettünk a házba. Az előszobába lépve hangos nevetés töltötte be a földszintet, ami az étkezőből indult.
Niall és én levetettük magunkról téli ruháinkat, majd kézenfogva vonultunk be a többiekhez.
- Jó estét! - köszöntöttem őket.
Minden felálltak az asztaltól. Sorban adtunk egymásnak két-két puszit.
Természetesen meginvitáltak minket is, hogy csatlakozzunk hozzájuk vacsorázni. Niall megterített kettőnknek, majd falatozni kezdtünk. A vacsi közben telebombáztak minket kérdésekkel. Voltak amikre szívesen és voltak amikre nem sok kedvvel adtunk választ.
Amint befejeztük a vacsorát, Lana már fel is pattant és magával húzott az emeletre. A nekem szánt vendégszobába vonultunk. Ott leültünk egymás mellé az ágyra.
- De régen láttalak, csajszi! - méregetett.
Elejtettem egy kedves mosolyt.
- Híztál, igaz? - nézett a szemembe válaszra várva.
- Ennyire észrevenni? - keseredtem el.
- Jól áll és nem híztál el, hanem olyan pont jó. Ennyi kellett neked! - próbált vigasztalni.
- Lehet. - álltam fel, aztán a ruhásszekrény eltolhatós ajtaján lévő tükör elé álltam, hogy felmérjem magam.
- Sokáig eltűntél, akárcsak Niall. - folytatta a csevegést.
- Elég zűrös az élet Londonban. - vontam vállat.
- Londonban? Oda költöztél? - nézett fel szemeimbe, amikor felé fordultam.
- Bizony. - vigyorogtam boldogan. Az utóbbi időben ez az első ilyen pillanatom.
- Ellophatom Alexát? - nyitott be Niall a szobába. - Bár, Lana gyere te is.
Felém nyújtotta kezét, én meg megfogtam, így siettünk le a nappaliba, ahol Maura, Bobby és Greg már vártak ránk. Lana is csatlakozott hozzájuk Greg mellett foglalva helyet.
- Miben sántikáltok? - nézett felváltva a szöszire és rám Bobby.
- Öhm... - köhintett egyet Niall, mielőtt belekezdett volna. - Szóval, ... Nehéz ezt így elmondani nektek, de az a helyzet, hogy én és Alexa szülők leszünk... - nyögte ki kicsit nehezen.
Csendben vártuk, hogy mégis mit fognak reagálni. Mindannyian ledöbbenve meredtek ránk.
- Ezért híztál... - szólalt meg elsőként Lana.
A szöszivel egyszerre bólintottunk.
- Megtartjátok? - tett fel egy kérdést Greg.
Na, pont ettől féltem.
- Mindenképp. - felelte határozottan Niall.
- Hát, hamarabb apa leszel, mint én, öcsi. - állt fel a kanapéról a középső Horan - Gratulálok! - pacsizott le a szöszivel, majd megölelgette. Ezután hozzám lépett majd adott két puszit gratulációként.
Lana is felállt, aztán kivonult a szobából barátjával együtt, így ott hagyva minket a leendőbeli nagyszülőkkel.
- Nagypapa leszek? - nézett fel Niallre Bobby.
- Úgy tűnik. - mosolyodott el a srác.
- Alexa, nem vagy te még fiatal erre és hát te sem vagy még szerintem elég idős, fiam! - állt velük szembe Maura. - Egy gyerek nagy felelősség! Készen vagytok, hogy szülők legyetek?
- Majd kiderül. - szólt Niall.
Eközben kicsit bátorítóan megsimította a hátamat. Keze a derekamon állapodott meg. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, mert jólesett egy kis támogatás.
- Majd kiderül? Ez mégis miféle hozzáállás? - váltott idegesebbre Maura.
- Nézd anya, ha már így adta a sors, megtartjuk! Nem szeretnék kockáztatni, hiszen te is tudod, hogyha elvetetnénk, akkor fennáll annak a veszélye, hogy nem lehet már többet babánk! Amúgysem szeretném megöletni a saját gyerekemet! - magyarázta kissé dühösen Niall az anyjának.
- Alexa, te ehhez mit szólsz? - fordult felém Maura.
- Őszintén szólva sokat filóztam már ezen, de még mindig fogalmam sincs... - bámultam inkább a fapadlót.
- Hát, gratulálok nektek! Igazán jól álltok hozzá a dolgokhoz! - szidott meg minket, majd kiviharzott a többiek után a nappaliból.
Ekkor a szöszi felém fordult.
- Nem szeretnéd megtartani? - nézett le rám.
Két kezemet az övéibe fogta.
- Fogalmam sincs... - lábadtak könnybe szemeim. - Éjjeleket virrasztottam át emiatt, de nem tudom mi legyen! Képesek lennénk gondoskodni egy apró babáról? Nekem még ott az iskola is! - fakadtam ki fokozatosan sorolva kétségeimet.
- Figyelj, a sulival kapcsolatban ne aggódj! Eltudom intézni, hogy magántanárok kiképezzenek úgy, ahogy az iskolában tennék! - ajánlott fel segítséget.
- Szeretnék normális életet élni, mint a többi 17 éves lány! - mondtam halkan.
- Jól van, akkor gondold át, aztán megbeszéljük! - ölelt magához, majd egy puszit nyomott a homlokomra, ezáltal diagnosztizálva, hogy a lázam attól még nem múlt el. Kiadta parancsba, hogy menjek fel a szobámba, amíg keres valami gyógyszert.
Miután ő átviharzott a konyhába, én még maradtam ott. Hallottam, ahogy segítséget kér az anyjától.
- Gyógyszert! Ne merd megmérgezni az unokámat! Inkább majd én felmegyek és megpróbálkozok a vizes borogatással! - korholta enyhén a fiát Maura.
Felsiettem a szobába, ahol tartózkodni fogok. Bevágódtam az ágyba és úgy vártam Maurát. Helyette Niall érkezett meg.
- Segítsek levetkőzni? Adok neked egy pólót pizsinek. - mosolygott rám. Éreztem benne egy kis keserűséget. Bár, meg is értem, hiszen lehet nem fogom megtartani a gyerekét...
Felültem az ágyon, aztán felkeltem és Niallhöz léptem. Felemeltem rövid karjaimat, hogy lehúzhassa rólam a pólómat. Ezután sikeresen leráncigattuk a csőnacimat is. A szöszi rámadta az egyik pólóját, majd a tükörhöz vezetett. Ott ő mögém állt. Átkarolta a már picit megnőtt hasamat.
- Pici Niall, illetve pici Alexa. - bámulta mosolyogva a tükörben visszatükröződő pocakomat.
- Hatni próbálsz rám? - mosolyodtam el. - Ha igen, sikerült! Meg amúgy is, igazad van, ő a mi babánk! És én sem szeretném úgymond megöletni a saját gyerekemet! - mondtam ki a végleges döntésemet, miszerint megtartjuk a babát.
- Beleegyezel? - fordított magával szembe.
Mosolyogva bólintottam egyet.
- Jó döntés. - nyomott egy puszit az arcomra. - Azért remélem tisztában vagy vele, hogyha nem lennél beteg már az ágyon landoltál volna. - nézett huncutan a szemembe.
- Úgy gondolja, Mr. Horan? - kezdegettem vele meghúzogatva pólója nyakát.
