II. évad - 12. fejezet: Hírek

Sziasztok. :)
Egy újabb hosszú idő után meghoztam az új részt, amit remélem kíváncsian vártatok. Örülnék néhány kommentnek, feliratkozónak vagy újabb tagnak a blog Facebook csoportjába.
Nem húzom tovább a szót.
Jó olvasást! :)
Hivatalos FB-csoport: ~ When love is strong ~
-----------------------------------------------------------------------
Amikor este tíz körül lefeküdtünk aludni, Niall azonnal mély álomba szenderült, így magamra maradtam a gondolataimmal. Félelem kerített hatalmába... Féltem a holnaptól, a lehetséges tényektől, amiket közölhetnek velünk. Kiszálltam az ágyból, nem volt erőm ott feküdni. Fel-alá járkáltam a szobában, ami csak az utcai lámpák által volt gyéren bevilágítva. Végül a nagyjából fél órás "sétám" után visszafeküdtem a szöszi mellé.
Oldalra fordulva feküdt, így a mellkasának döntöttem a fejem.
- Hé, Kincsem! - karolta át a derekam. - Nem tudsz aludni?
Ezekszerint sikerült felébresztenem őt.
- Nem - motyogtam.
- Van valami gond? - kérdezte kicsit riadtan.
- Nincs semmi sem - feleltem halkan.
Niall hanyattfeküdt és felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát. Sóhajtottam egyet, miközben én is hanyattvágtam magam. Felemeltem a bal karom és végigfuttattam rövid és vékony ujjaimat barna hajamon.
- Látom rajtad, hogy nincs valami rendben - fordult egész testével felém Niall. - Nem szabad idegeskedned! Árt a babának.
Már ha egyáltalán megvan még a baba - gondoltam magamban.
Mondjuk igaza van a szöszinek, de egyszerűen nem tudok lenyugodni. Most nem. Az lehetetlen!
- Nem sétálunk egyet itt a környéken? - dobtam fel merő egyszerűségből egy elég nagy butaságot.
- Alexa, éjjel kettő óra van - mosolyodott el hirtelen és ostoba ötletemen.
- De szükségem van egy kis levegőre. Szeretnék kiszabadulni innen - mondtam frusztráltan. - Nagy nyomás nehezedik rám mostanában.
- Tudom és sajnálom! - nézett a szemembe őszintén. - Na, öltözz!
Végül beadta a derekát. Valamivel vidámabban pattantam fel az ágyról, aztán egy nagyon meleg kötött pulcsit, egy téli kabátot és egy fekete csőnacit öltöttem magamra nagy siettségemben. Az előszobában lábamra húztam a meleg és kényelmes mamuszaimat, így tettrekészen vártam Niallre, aki nemsokára meg is érkezett. Egy gombóccal a tetején díszített sapkát nyomott a fejemre.
- Fő a biztonság - mondta játékosan.
Elmosolyodtam, majd megigazítottam a fejemen lévő új kiegészítőt.
- Ez honnan van? - érdeklődtem az elég kis csinos darab után.
- Még a múltkor megláttam egy bolt kirakatában és egyből te jutottál eszembe, ezért megvettem. Itt volt az alkalom, hogy odaadjam - bökte meg mutatóujjával az orromat.
- Hé - kaptam az előbb említett területhez.
Elnevette magát, aztán kizárta a lakásajtót és udvariasan kitárta előttem. Egy biccentéssel köszöntem meg kedves gesztusát.

- Félsz a dokitól, igaz? - kérdezte, amikor kiértünk a toronyépületből.
Csak bólintottam egyet, mert tudtam, hogy engem figyel.
- Nem lesz semmi gond, hidd el! - próbált nyugtatgatni.
- Az a baj, hogy nekem más a megérzésem, Niall - mondtam halkan, miközben lehajtottam a fejem.
- De ne kattogj ezen! Nem szabad! Árt nektek! - korholt.
Megállított azzal, hogy elém lépett. Tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem akarom, hogy bajotok essen! - szólt őszintén.
Lehajtottam a fejem és a mellkasának nyomtam. Apró tenyereim a hasán pihentek. Ő nagy karjaival körülölelt engem, állát pedig a fejemen támasztotta meg.
- Minden rendben lesz - suttogta. Hallottam a hangján, hogy annyira ő sem biztos ebben. Bár nem tudja, de olykor még mindig rám törnek a görcsök, amik mostmár a harmadik napja gyötörnek. Épp emiatt félek annyira.
Körbejártuk a környéket, aztán visszatértünk Niall rezidenciájára. Ekkor ismét álomra hajtottuk fejünket. Nehezen, de elaludtam, viszont reggel hatkor kinyíltak a szemeim és az istenért sem fogott el az álom újra. Pár órát sikerült csak aludnom, így amikor ébredésem után a fürdőszobában belenéztem a tükörbe enyhén megijedtem az ábrázatomtól. Kialvatlan karikás szemek, kócos haj és feszült arcvonások, amelyek elárulják, hogy nagy gondjaim vannak.
Leöblítettem az arcom hideg vízzel, hogy egy kicsi lenyugtasson a hűvös érzete. Ezután elvégeztem reggeli teendőimet és a nappaliba sétáltam. Mellesleg Niall vígan, békésen aludt.
Ha bárkit is érdekelne, hogy mi a fenét csináltam a nappaliban, akkor a válaszom ennyi lenne: 'Semmit'. Csak ültem csendben a kanapén és bámultam magam elé a sötét szobában. Pár óra és kiderül az igazság. Csak lennék már túl rajta.
Megcsörrent az eddig a dohányzóasztalon pihenő telefonom. Réka neve volt a kijelzőre írva.
- Szia - köszöntöttem kedvtelenül.
- Neked is szép reggelt - szólt kicsit haragosan.
Nem voltam valami barátságos az imént, ezért teljesen megértem.
- Tudtam, hogy nem alszol - kezdett csevegni. - Ma mentek a dokihoz, igaz?
- Ja - sóhajtottam.
- Jaj, nyugi! Nem lesz semmi gond meglátod! - próbált vigasztalni.
- Remélem - hagyta el egy újabb sóhaj a számat.
- Ha szeretnéd elmegyek veled Niall helyett - ajánlotta fel segítségét.
- Nem, neki is ott kell lennie, elvégre ő az apuka - itt egy halvány mosoly suhant át az arcomon.
- Értem.
- Amúgy miért hívtál? - érdeklődtem.
- Amint már említettem, tudtam, hogy nem alszol és virrasztasz, mert izgatott vagy, ezért gondoltam felhívlak, hogy ne érezd magad egyedül - felelte.
- Ez kedves tőled - mosolyodtam el. Jól esett kedves gesztusa.
- Ugyan.
Ezután még egy csomót beszélgettük. Olyan sokáig, hogy a nappali már enyhe fénybe volt burkolózva.
- Kicsim - hallatszott Niall hangja.
- Na, mostmár leteszem. Szia, Réka és köszi! - nyomtam ki gyorsan a telefont.
- Mióta vagy fent? - kérdezte a szöszi, majd helyet foglalt mellettem.
- Egy ideje - vontam vállat.
- Valahogy kivirultabbnak tűnsz - térképezte fel gyönyörű kék szemeivel az arcom. Mosolyogtam, hisz ő ült mellettem... Az én szöszim.
- Köszönd Rékának és magadnak - bújtam hozzá.
- Magamnak? - kérdezte. Tudtam, hogy rózsaszín ajkai mosolyra húzódtak.
- Bizony - feleltem, s felkaptam róla a fejem és a szemébe néztem.
- Miért? - érdeklődött.
- Mert itt vagy - vágtam rá őszintén.
Egy aranyos vigyor jelent meg arcán, aztán puha ajkait az enyémekre tapasztotta. Belemosolyogtam lágy csókjába.

Mikor az orvosi rendelőbe értünk, senki nem ült a váróterembe, így miután Niall bekopogott jelezve, hogy megérkeztünk, máris behívtak. Kiakarták küldeni a szöszit, de szóltunk nekik, hogy mivel ő az apuka, joga van bent lenni velem.
- Szóval van bármi panasza? - kédezte tőlem a doki az asztal másik oldalán ülve.
- Hát, pár napja jelentkeztek nálam alhasi görcsök, amit nem értek, hogy mégis miért van így, hiszen vigyáztam magamra és félek, hogy bármi gond van - magyaráztam.
- Nos, Miss, maga mégcsak 17 éves, igaz? - itt elgondolkodott. Bólintottam egyet.
- Fiatal arra, hogy gyermeket várjon, ezért Önnél másképp is megmutatkozhatnak a terhesség jelei. Bár, ez minden nőnél másként nyilvánul meg. Ön a görcsöket kapta. Gyógyszert nem ajánlok, mert az nem tenne jót a gyermeknek, ezért inkább valamiféle görcsoldó teákkal lehet kísérletezni - mondta a doki.
Megnyugtatott, hogy a görcsök, amiket érzek csak jelek a szervezetemtől, mert ugye nem minden nap kell eltartania két embert.
- Mielőtt hazaküldeném, szeretnék még egy ultrahangos vizsgálatot is csinálni, hogy leellenőrizzük a picit, miszerint kellően fejlődik, bár látom a hasán, hogy kezd már gömbölyödni - ekkor halványan elmosolyodott.
- Az apuka helyet foglalhat az ágy melletti széken - szólt a nővér a szöszinek, aki gondolkodás nélkül odalépett és leült, míg én felfeküdtem az ágyra és feltűrtem a pólómat a hasamon. Niall a kezem után kapott, majd megfogta. Megsimítottam hüvelykujjammal, aztán ő is az enyémet.

Az ultrahang alatt folyton Niall és a képernyő között kapkodtam a fejem. Oldalról láttam, hogy mosolyogva nézett fel az apró tévére, ami a falra volt erősítve. A szürke felvételen egy aprócska 'békát' láttunk. Már kezd fejlődni a kisbabánk, aki szerelmünk gyümölcse. Még nem derült ki, hogy fiunk vagy lányunk lesz-e, de hamarosan úgyis megtudjuk.

Mosolyogva léptem ki a kórház ajtaján, miután végeztünk a dokinál. Teljesen megnyugodtam, hogy midnen rendben velem és legfőképpen az apró csemeténkkel.

- Én annyira szeretlek! - kapott fel a szöszi, aztán forogni kezdett velem. Folyamatosan nevettem őrültségén. Sokára, de újra a földön érezhettem magam, így megindultam a parkolóban álló fekete Range Roverhöz, vagyis Niall autójához. Az ír manó összekulcsolta ujjainkat, s úgy folytattuk tovább utunkat.

Örültem, hogy mostmár viszonylag nincs miért aggódnom és, hogy vidáman tölthetem a szerelmemmel terhességem hosszú idejét.